A damaszkolás kialakulása

Maga az eljárás és az így készült pengék az alábbiak szerint terjedtek el Magyarországon: a damaszkolt, damaszkuszi acél, damaszt vagy damaszk penge. A Damaszkolás, réteges kompozit eljárással való elkészítés (piled composites).

A damaszk acél híres a sajátos és speciális belső szerkezetétől. A damaszk kések két, vagy három fajta acélból, váltakozó, rétegelt eljárással állnak elő. Az egyes rétegek mereven kapcsolódnak, és a legeltöbb esetben úgynevezett kovácsolt hegesztéssi módszerrel álnak ösze. A damaszk késeket 100-500 réteggel gyártják. Különböző acélok kombinációjával elérik, hogy felhasználják az acél legjobb tulajdonságait. Gyakran erős magas széntartalmú acélt kombinálnak lágy, alacsony szén-dioxid-tartalmú acéllal. Az így előállított damaszkuszi penge jellegzetessége a keménység és kopásállóság, valamint a töréssel szembeni ellenállás. Ezek a kiváló tulajdonságok nem az egyetlen előnye a damaszt acélnak.

Az ilyen acélból készített pengének a felszínén jellegzetes gyönyörű erezet található, ami többféle mintázatú lehet: sráf, felhő, örvény, esőcsepp, mozaik stb. Minden ilyen minta teljesen eredeti, nehéz két ugyanolyan mintázatú damaszk kést találni. A damaszk kés tulajdonosának számára nagy dózisú luxus érzést eredményez. Ezek a luxus damaszk kések nem csak a férfiak dominanciáját mutatja meg, hanem ügyes háziasszonyoknak is lehet a konyhájában egy teljes gyűjtemény a szép damaszt késekből, hogy a főzés nagyobb örömnek számítson.

A damaszkolás a La-Téne időkben kezdődött.

 

A La-Téne korszak és kultúrája:

Terjeszkedésük egyik korai állomása Svájc területe volt (az ókori Helvetia). A régészek, a La Téne svájci faluban felfedezett fontos lelőhelyről nevezték el az ókori kelta népek közös műveltségét La Téne kultúrának. E korszak az i. e. V. századtól időszámításunk kezdetéig datálható. Erre az időszakra esik a kelták európai expanziója (legismertebb példája rennus Róma elleni hadjárata i. e. 391-ben.) A korszakot korai és kései La-Téne korszakra osztják, végét a kelták részbeni, Római Birodalom általi leigázása jelzi.

 

Anyagok és elkészítés módjai:

Lágyvas (C<0,2wt%) és acél (C>0,2wt%) lapokat felváltva helyeztek egymásra, majd a tömböt kovácshegesztéssel hozták anyagzáró kapcsolatba. Szemben a korabeli vaskohászat primer termékével a vasbucával, az így kapott rúdban már egyenletesebb volt a karbon eloszlása, illetve a nagymértékű átkovácsolás miatt az éles bemetszést okozó salakzárványok is felaprózódtak. A kezdeti réteges kompozit készítés célja elsősorban a mechanikai tulajdonságok javítása volt, nem pedig a díszítés. A damaszkolás technológiája akkor fejlődött ki az egyszerű réteges kompozit készítésből, amikor foszforvasat (P>0,1wt%) kezdtek felhasználni a réteges rudak elkészítéséhez. Ezeknek a rudaknak a mintázatát többnyire további megmunkálással (megcsavarhatták őket a hossztengelyük körül, levághattak vagy forgácsolással anyagot választhattak le róluk a hosszuk mentén, stb.) különlegesebbé, maratással pedig láthatóvá tették. Annak ellenére, hogy a legtöbben még ma is úgy gondolják, hogy lágyvas és acél rétegek eredményezik a mintázatot, már az 1980-as években kiderült, hogy a damaszkoláskor kizárólag kétféle, foszforvas+lágyvas vagy foszforvas+acél anyagpárosításokat használtak. Damaszkolással első sorban kardpengék magja (amelybe a vércsatorna volt bekovácsolva) készült, mégpedig vagy teljes szelvényében, vagy pedig lágyvas vagy acél magra rétegelt szalagok rákovácsolásával. A kardok központi magja általában maga is több damaszkolt rúd sokféle kombinációban történő kovácshegesztésével készült, amelyben a rudak általában hét rétegből álltak. Ehhez a központi maghoz két oldalról a kard élét szintén kovácshegesztéssel hozták anyagzáró kötésbe. Kardpengék esetében a damaszkolást (főként csavart mintázattal)a II. század végétől a X-XI. század fordulójáig használták, főként az északi germán népek (norvégok, dánok, angol-szászok, stb.). A kardnak kivételes szerepe volt a fegyverek között, a harcosnak lehetőleg karddal a kézben kellett meghalnia, ha a Valhallába akart jutni, elvesztése pedig valóságos tragédia volt. Ezeknek az igen nagy becsben tartott kardoknak a mintázata is komoly, már -már mitikus szerephez jutott; rendszerint kígyók tekergőzésére, sárkány erőt adó leheletére asszociáltak róla. A damaszkolt kardpengék jellegzetes kialakítását az ábra mutatja:

Kardpengék, amelyek több damaszkolt rúd vagy szalag és az élek kovácshegesztésével készültek. A központi mag készülhetett teljes szelvényében (felül baloldalon) rétegelt vagy egy magra rákovácsolt damaszkolt szalagokból (felül jobboldalon). Csavarással és anyagleválasztással kialakított mintázat (alul).

A három legfontosabb középkori vasötvözet:

-Lágyvas: Kevés karbont de egyéb ötvözőket vagy szennyezőket nem tartalmazó vasötvözet. A karbontartalom legfeljebb 0,2wt%. Nem edzhető. Az angol arhceometallurgiai szakirodalomban „wrought iron”.

-Acél: Nagy karbontartalmú de egyéb ötvözőket vagy szennyezőket nem tartalmazó vasötvözet. A karbontartalom legalább 0,2wt%, de általában 1wt% -nál nem nagyobb. Edzhető. Az angol arhceometallurgiai szakirodalomban „steel”.

-Foszforvas: Nagy foszfortartalmú, kevés karbont (és esetleg arzént) de egyéb ötvözőket vagy szennyezőket nem tartalmazó vasötvözet. A karbontartalom legfeljebb 0,2wt%. Nem edzhető. A foszfortartalom 0,1wt% nál nagyobb. Az angol archeometallurgiai szakirodalomban „phosphoric iron”. 

 

/A foszforvasat első sorban díszítő kovácshegesztésnél használták./

A felület kikészítése maratással

A damaszkolással készült pengék felületén, a mintázatot az előzőleg fémtisztára csiszolt felület savval történő maratásával tették láthatóvá. Egy korábbi kutatás maratási kísérletei során felmerült a kérdés, hogy melyek voltak a középkorban ismert savtípusok.

A kénsav („vitriol” -H2SO4) már az ókori Európában is használatos volt.

A salétromsav (HNO3) középkori ismertsége párhuzamos lehetett a kénsavéval. Mindkettő tudományos igényű beazonosítását Abū Mūsā Jābir ibn Ḥayyān (kb. Kr. u. 721 –815. latinosan Geber), a mai Irán területéről származó arábiai tudós, polihisztor , alkimista nevéhez szokás kötni. Geber műveiben találkozhatunk többek között olyan kémiai technológiák korabeli megfogalmazásával, mint a lepárlás, kristályosítás, pörkölés, elgőzölés. Kísérletező munkássága mutatkozik meg abban is, hogy a kénsav, salétromsav, sósav (HCl), citromsav (C6H8O7) és borkősav (C4H6O6) „felfedezése” mellett ő adta meg az aranyat oldó „királyvíz” (aqua regia) három rész sósavat és egy rész salétromsavat tartalmazó receptjét. Az európai írásokban ugyanez a 13. századi Pseudo -Geber néven emlegetett (az elnevezés nem véletlen), ismeretlen alkimista műveiben (Summa perfectionis magisterii) jelenik meg, leírva azt is, hogy a királyvizet kénsavban oldott szalmiáksó, ammóniasó (salammoniacum, NH4Cl) segítségével állították elő.

Az ecetsav (CH3COOH) az ókorban és a középkorban közismert volt. Az orvoslásban többek között fogfájás ellen, vérzés megállítására és sebek fertőtlenítésére használták, míg a gasztronómiában élelmiszerek ízesítésére , befőzésére és tartósítására.

A csersavról (C14H10O9+ 2H2O) Teophilus Presbyter (kb. 1070 –1125) De diversibus artibus című munkájában olvashatunk. Egy tintakészítési receptben lejegyzett növény, a Ligna Spinarum egy tüskés fafajtát jelöl, melynek kérgében magas a csersavtartalom.

A „rozsdaátalakítóként” is ismert foszforsav (H3PO4) (amely a vöröses-barna rozsdát (Fe2O3) fekete ferro-foszfáttá (FePO4) alakítja) szabad állapotban a természetben nem található meg, de sói gyakoriak. Erős oxidálószer, mint pl. a salétromsav, ami a foszfort foszforsavvá alakítja.

Bízom benne, önöket is elvarázsolta ez a fantasztikus rész és e gyönyörű penge kidolgozás. Az biztos, hogy vásárlóink körében még a mai napig nagy érdeklődésnek örvend maga az eljárással készült kések, bicskák és balták.

Damaszk pengével ellátott termékeinket megtekinthetik

az alábbi linken:

https://www.kesvilag.hu/kulonleges-damaszk-kesek.html