Maga az eljárás
és az így készült pengék az alábbiak szerint terjedtek el
Magyarországon: a damaszkolt, damaszkuszi acél, damaszt vagy
damaszk penge. A
Damaszkolás, réteges kompozit eljárással való elkészítés
(piled composites).
A damaszk acél
híres a sajátos és speciális belső szerkezetétől. A damaszk
kések két, vagy három fajta acélból, váltakozó, rétegelt
eljárással állnak elő. Az egyes rétegek mereven kapcsolódnak,
és a legeltöbb esetben úgynevezett kovácsolt hegesztéssi
módszerrel álnak ösze. A damaszk késeket 100-500 réteggel
gyártják. Különböző acélok kombinációjával elérik, hogy
felhasználják az acél legjobb tulajdonságait. Gyakran erős magas
széntartalmú acélt kombinálnak lágy, alacsony
szén-dioxid-tartalmú acéllal. Az így előállított
damaszkuszi penge jellegzetessége a keménység és kopásállóság,
valamint a töréssel szembeni ellenállás. Ezek a kiváló
tulajdonságok nem az egyetlen előnye a damaszt acélnak.
A
damaszkolás a La-Téne időkben kezdődött.
A La-Téne korszak és kultúrája:
Terjeszkedésük
egyik korai állomása Svájc területe volt (az ókori Helvetia). A
régészek, a La Téne svájci faluban felfedezett fontos lelőhelyről
nevezték el az ókori kelta népek közös műveltségét La Téne
kultúrának. E korszak az i. e. V. századtól időszámításunk
kezdetéig datálható. Erre az időszakra esik a kelták európai
expanziója (legismertebb példája rennus Róma elleni hadjárata i.
e. 391-ben.) A
korszakot korai
és kései
La-Téne korszakra
osztják, végét a kelták részbeni, Római Birodalom általi
leigázása jelzi.
Anyagok
és elkészítés módjai:
Lágyvas
(C<0,2wt%) és acél (C>0,2wt%) lapokat felváltva
helyeztek egymásra, majd a tömböt kovácshegesztéssel
hozták anyagzáró kapcsolatba. Szemben a korabeli vaskohászat
primer termékével a vasbucával, az így kapott rúdban már
egyenletesebb volt a karbon eloszlása, illetve a nagymértékű
átkovácsolás miatt az éles bemetszést okozó salakzárványok
is felaprózódtak. A kezdeti réteges kompozit készítés célja
elsősorban a mechanikai tulajdonságok javítása volt, nem pedig a
díszítés. A damaszkolás technológiája akkor fejlődött ki az
egyszerű réteges kompozit készítésből, amikor foszforvasat
(P>0,1wt%) kezdtek felhasználni a réteges rudak elkészítéséhez.
Ezeknek a rudaknak a mintázatát többnyire további megmunkálással
(megcsavarhatták őket a hossztengelyük körül, levághattak
vagy forgácsolással anyagot választhattak le róluk a hosszuk
mentén, stb.) különlegesebbé, maratással pedig láthatóvá
tették. Annak ellenére, hogy a legtöbben még ma is úgy
gondolják, hogy lágyvas és acél rétegek eredményezik a
mintázatot, már az 1980-as években kiderült, hogy a
damaszkoláskor kizárólag kétféle, foszforvas+lágyvas vagy
foszforvas+acél anyagpárosításokat használtak. Damaszkolással
első sorban kardpengék magja (amelybe a vércsatorna volt
bekovácsolva) készült, mégpedig vagy teljes szelvényében,
vagy pedig lágyvas vagy acél magra rétegelt szalagok
rákovácsolásával. A kardok központi magja általában maga is
több damaszkolt rúd sokféle kombinációban történő
kovácshegesztésével készült, amelyben a rudak általában
hét rétegből álltak. Ehhez a központi maghoz két oldalról a
kard élét szintén kovácshegesztéssel hozták anyagzáró
kötésbe. Kardpengék esetében a damaszkolást (főként csavart
mintázattal)a II. század végétől a X-XI. század fordulójáig
használták, főként az északi germán népek (norvégok, dánok,
angol-szászok, stb.). A kardnak kivételes szerepe volt a fegyverek
között, a harcosnak lehetőleg karddal a kézben kellett meghalnia,
ha a Valhallába akart jutni, elvesztése pedig valóságos tragédia
volt. Ezeknek az igen nagy becsben tartott kardoknak a mintázata is
komoly, már -már mitikus szerephez jutott; rendszerint kígyók
tekergőzésére, sárkány erőt adó leheletére asszociáltak
róla. A damaszkolt kardpengék jellegzetes kialakítását az ábra
mutatja:
Kardpengék,
amelyek több damaszkolt rúd vagy szalag és az élek
kovácshegesztésével készültek. A központi mag készülhetett
teljes szelvényében (felül baloldalon) rétegelt vagy egy magra
rákovácsolt damaszkolt szalagokból (felül jobboldalon).
Csavarással és anyagleválasztással kialakított mintázat (alul).
A három
legfontosabb középkori vasötvözet:
-Lágyvas:
Kevés karbont de egyéb ötvözőket vagy szennyezőket nem
tartalmazó vasötvözet. A karbontartalom legfeljebb 0,2wt%. Nem
edzhető. Az angol arhceometallurgiai szakirodalomban „wrought
iron”.
-Acél:
Nagy karbontartalmú de egyéb ötvözőket vagy szennyezőket
nem tartalmazó vasötvözet. A karbontartalom legalább 0,2wt%, de
általában 1wt% -nál nem nagyobb. Edzhető. Az angol
arhceometallurgiai szakirodalomban „steel”.
-Foszforvas:
Nagy foszfortartalmú, kevés karbont (és esetleg arzént) de
egyéb ötvözőket vagy szennyezőket nem tartalmazó vasötvözet.
A karbontartalom legfeljebb 0,2wt%. Nem edzhető. A foszfortartalom
0,1wt% nál nagyobb. Az angol archeometallurgiai szakirodalomban
„phosphoric iron”.
/A foszforvasat
első sorban díszítő kovácshegesztésnél használták./
A
felület kikészítése maratással
A
damaszkolással készült pengék felületén, a mintázatot az
előzőleg fémtisztára csiszolt felület savval történő
maratásával tették láthatóvá. Egy korábbi kutatás maratási
kísérletei során felmerült a kérdés, hogy melyek voltak a
középkorban ismert savtípusok.
A
kénsav („vitriol” -H2SO4) már az ókori Európában is
használatos volt.
A
salétromsav (HNO3) középkori ismertsége párhuzamos
lehetett a kénsavéval. Mindkettő tudományos igényű
beazonosítását Abū Mūsā Jābir ibn Ḥayyān (kb. Kr. u.
721 –815. latinosan Geber), a mai Irán területéről származó
arábiai tudós, polihisztor , alkimista nevéhez szokás kötni.
Geber műveiben találkozhatunk többek között olyan kémiai
technológiák korabeli megfogalmazásával, mint a lepárlás,
kristályosítás, pörkölés, elgőzölés. Kísérletező
munkássága mutatkozik meg abban is, hogy a kénsav,
salétromsav, sósav (HCl), citromsav (C6H8O7) és
borkősav (C4H6O6) „felfedezése” mellett ő adta meg az
aranyat oldó „királyvíz” (aqua regia) három rész
sósavat és egy rész salétromsavat tartalmazó receptjét. Az
európai írásokban ugyanez a 13. századi Pseudo -Geber néven
emlegetett (az elnevezés nem véletlen), ismeretlen alkimista
műveiben (Summa perfectionis magisterii) jelenik meg, leírva azt
is, hogy a királyvizet kénsavban oldott szalmiáksó,
ammóniasó (salammoniacum, NH4Cl) segítségével állították
elő.
Az
ecetsav (CH3COOH) az ókorban és a középkorban közismert
volt. Az orvoslásban többek között fogfájás ellen, vérzés
megállítására és sebek fertőtlenítésére használták,
míg a gasztronómiában élelmiszerek ízesítésére ,
befőzésére és tartósítására.
A
csersavról (C14H10O9+ 2H2O) Teophilus Presbyter (kb. 1070 –1125)
De diversibus artibus című munkájában olvashatunk. Egy
tintakészítési receptben lejegyzett növény, a Ligna Spinarum
egy tüskés fafajtát jelöl, melynek kérgében magas a
csersavtartalom.
A
„rozsdaátalakítóként” is ismert foszforsav (H3PO4)
(amely a vöröses-barna rozsdát (Fe2O3) fekete ferro-foszfáttá
(FePO4) alakítja) szabad állapotban a természetben nem található
meg, de sói gyakoriak. Erős oxidálószer, mint pl. a salétromsav,
ami a foszfort foszforsavvá alakítja.
Bízom
benne, önöket is elvarázsolta ez a fantasztikus rész és e
gyönyörű penge kidolgozás. Az biztos, hogy vásárlóink körében
még a mai napig nagy érdeklődésnek örvend maga az eljárással készült kések, bicskák és balták.
Damaszk
pengével ellátott termékeinket megtekinthetik
az alábbi linken:
